Ismerem az értelmiségi szekták természetét. Ezek sosem élő hősöket, hanem mártírokat akarnak látni, vesztes csaták után közösen sebeket nyalogatni, és egy sör mellett azon filozofálgatni, hogy milyen jó, hogy legalább a hősi halottaik nem kurvultak el. Azon talán egy kicsit szomorkodnak, hogy az ország lázárok, hajdúk, rogánok, gyurcsányok meg friderikuszok martaléka lett, de soha nem a maguk felelősségét, mindig és csakis a világ elcseszettségét hajlandóak meglátni ebben.
Tudományban, művészetben élni és tevékenykedni, amióta az ember önmagáról gondolkodik kiváltság és misztikum, amely egyfajta beavatottság élménnyel ajándékozza meg az önmagát tudósnak vagy művésznek tartó embert. Bár e két gondolatkör szeretne elhatárolóldni a másiktól, ez természetükből fakadóan lehetetlen. A tudomány és a művészet is szeretné magát az emberiség szolgálójaként látni, pedig valójában mindkettő önmagáért van és az ember egyéni boldogságát rejti magában. Miért is? Ha az emberi boldogságnak egyetlen olyan feltétele van, amely nem helyettesíthető, ez pedig a szabadság, pontosabban a döntés szabadsága. A tudományban az ember szabadon gondolkodik, a művészetben szabadon érez. Minden másban, így a társadalmi közéletben, a vallásban, a materiális világban az ember döntései korlátozva vannak. A tudományban az ember megismerni akar, a művészetben alkotni valami mást a megismert világból. Így tudós és művész szabadon kereshet, alkothat, törekedhet a teljességre, miközben mindez boldoggá teheti.
HÍRLEVÉL
MOBIL