Szörnyek a falakon belül

Rendkívül félrevezető lenne Gareth Edwards filmjét monster movie-ként, azaz olyan szörnyfilmként aposztrofálni, ahol jön a csápokkal, fogakkal, karmokkal vagy egyéb tartozékokkal felszerelt evilági vagy nem evilági lény, és elpusztítja mindazt, ami az útjába kerül. Éppen így diszkriminatív a szó szoros értelmében szörnynek titulálni a Monsters kreatúráit, mint a cápákat vagy a valaha élt dinoszauruszokat. Aki vérre és zsigerekre, áltudományos hablatyra és észbontó digitális trükkökre vágyik, annak nem ajánlom a filmet, aki azonban gondolatébresztő, már-már dokumentarista roadmovie-t szeretne látni, az nem fog csalódni a Monstersben. 

Gareth Edwards brit rendező 2010-es kisköltségvetésű filmje a köztünk és embertársaink közt húzódó társadalmi korlátokról, a szándékosan felhúzott szögesdrótokról, a természet és az ember közé mesterségesen emelt falakról szól. Az alap történet – mint ahogy a cím sem – sugall mást, mint egy egyszerű sci-fi horrort. A filmbéli jelen előtt hat évvel a NASA egy űrszondát indított a naprendszer egy pontosabban meg nem határozott részére, ahonnan a szonda idegen életformák mintáival tért vissza, azonban még földet érés előtt felrobbant. A katasztrófa nyomán Mexikó egy része Fertőzött Zónává, karanténterületté vált. Az idegen „szörnyek” állandó fenyegetést jelentenek a karanténon belül rekedtekre, és a külvilágra is, a katonaság folyamatosan hadban áll. Egy fiatal fotóriporter, Andrew Kaulder a nagy fogás reményében dolgozik a Zónában – azt reméli, lefotózhat egy élő idegent, és ezzel végre címlapra kerülhet. Számításait azonban keresztülhúzza főnöke lánya, aki csak rá számíthat, hogy kijusson a fertőzött területről. Menekülésük semmiben sem különbözik a valós világban mindennapos menekülési sztoriktól. Ugyanúgy a szerencsétlenek nyomorán nyerészkedő hivatalnokokkal, a vízi- és szárazföldi közlekedést kézben tartó gerillákkal és bandavezérekkel, megvesztegethető katonákkal és határőrökkel kell szembenézniük, mint a rengeteg illegális bevándorlónak Amerikában, a háborús menekülteknek a Közel-Keleten vagy Afrikában.

Maga a sztori, mint sci-fi igazából nem egy nagy durranás. Ami mégis remek alkotássá teszi a Monsterst, az mind-mind az egyszerűségében rejlik. Sok rendező és forgatókönyv író próbálkozik ezzel, hiszen mi mással is lehetne lenyűgözni a hipermodern látványhoz és túlspilázott történetekhez szokott nézőt, mint az emberi lélek és interakciók végletekig lecsupaszított valóságával. Ma ez az, ami üt, ez az, ami még mindig tud újat mutatni, vagy inkább már megint tud adni valamit. A 3D-t lassan megszokjuk a moziban, a trükkök fárasztanak, a vérkomolynak szánt tudományoskodó blablák pedig pontosan azok, amik: nevetséges halandzsák. 
A Monsters egyszerű párbeszédei, gyönyörű fényképezése (Guatemalában, Mexikóban és Costa Ricán forgattak), magával ragadó zenéje az összetett mondanivalóval együtt olyan egyveleget ad, amely mindenki számára más miatt elgondolkodtató. Van, aki az illegális bevándorlók kérdését látja meg benne, vagy a drog elleni küzdelmet, az értelmetlen háborúskodást és az áldozatokat, mások pedig az emberiség egyik legnagyobb rákfenéjeként jellemezhető mentalitást: amit nem ismerünk, és erősebb nálunk vagy csak egyszerűen más, azt ki kell irtani.

Az alienekkel el lehet adni egy filmet, de a nézőt aztán meg is kell tartani valamivel. Nem másfél vagy két órára, hanem napokra, hetekre, akár örökre. Gareth Edwards nagyon hasonló, mégis sok szempontból gyökeresen más módon ragadja meg az embert, mint a District 9, Neill Blomkamp klasszikussá vált alkotása. A két mozit gyakran vetik össze, elemezgetik különbségeiket és hasonlóságaikat.  Edwards és Blomkamp is olyan kérdéseket boncolgat az idegenek kapcsán, amelyekhez egyáltalán nem kell másik bolygóra, másik galaxisba utaznunk. Elég körülnéznünk saját házunk táján, a Földön. Az idegeneknek nem kell az űrből érkezniük, hiszen saját szomszédainkat, nemzeteinket is igyekszünk vasrácsokkal, szögesdrótokkal, karanténokkal elválasztani. A szörnyek mi magunk vagyunk.