Gondolatok a portréfotózásról

A fotográfia történetében nagyon sokan fejtették ki gondolataikat, filozófiai nézetüket, technikai tanácsaikat a portréfotózással kapcsolatosan. Az emberi portréfotózás (ugyanis van állati portrézás is) egy külön irányzatot jelent a fényírás nagy halmazában, amelyet minden eddigi „nagy” fotográfus a saját arculatára alakított és teremtett meg. Mindenki másban látta e műfaj lényegét, mondanivalóját vagy éppen halhatatlanságát. Újat írni a témáról majdnem lehetetlen, de más szemszögből tekinteni rá és egyedibb módon közölni róla, mint eddig bárki, igazán csábító kihívás.

Bárki, akinek van fényképezőgépe, biztosra vehető, hogy fotózott embereket, arcokat, vagy tekinteteket. Az amatőr családi fotóktól a tudatos portréfotózáson át a művészi jellegű alkotásokig mindenhol megtalálható egy közös vonás, az emberi tekintet. Ez a parányi világ minden egyénnél más és más, valamint egy személyen belül is több száz megnyilvánulási formája lehet. Ha egy portréalany „szeme világát” kombináljuk az arc és némileg a test formációival, több ezer kombinációt kapunk. Mindezen nyers számfejtésből arra a tényszerű következtetésre lehet jutni, hogy akár egyetlen személy is elég lenne ahhoz, hogy életünk végéig készíthessünk változatos portréfotókat úgy, hogy két egyforma csak véletlenül sem lenne köztük. Természetesen mindez csak akkor értékelhető, ha meglátjuk és érzékeljük az emberi ábrázatot formáló apró különbségeket, és társítjuk a felszínt a lelki síkon zajló eseményekkel. Így jöhet létre az a helyzet, hogy a fényképezésben érvényesíthetünk két közmondást, éspedig, hogy „a szem a lélek tükre”, vagy éppen azt, hogy „az arcára van írva”. Ha a néző – laikus, vagy szakavatott - számára érthető és érezhető a kép alanyának személyisége, hangulata, pillanatnyi lelkiállapota, és ráadásnak egy általános jellemvonás is kirajzolódik a személyről, a portré tökéletesnek mondható. Itt minden a részleteken múlik, az apró egyedi vonásokon, a pillanatnyi asszociációkon.

Agyunk képessége arra, hogy az emberi arcot olvassuk, ősibb képesség, mint azt bárki is gondolná. Ennek reprezentatív bizonyítékául figyeljük meg, hogy a legtöbb emlősállat, ha szembe kerül velünk, azonnal a szemünkbe néz. Ha belegondolunk, a cirkuszi mutatványokban az állatok még akkor is a gondozóik tekintetét keresik, ha az éppen az adott műsorszám kedvéért a fején áll. A nézésünk az egyéniségünk projektora. Még annak is van kifejező hatása, ha egy fotón csak a szempár látszik.
A fotográfus, ha a portrézás központi motívumának és célkitűzésének a tekintetet választja és annak apró különbségeken múló sokszínűségét vadássza, biztosra vehető, hogy alkotásai egyediek lesznek. Az egyediség pedig örökérvényűséget is jelenthet.