Pártok és a hazugság társadalma - a helyzetről és a kiútról (5.)

Mottó: A jelent be kell vallani! A pártok működésére alapozott képviseleti demokráciát eredendően a társadalmi béke, mint első számú közjó biztosításának az igénye hozhatta létre. A társadalmi egyenlőtlenség azonos szintjén lévő egyének autentikus képviselőiként megjelenő pártok a politika színpadára lépve a szó fegyverével folytatták a korábbi fegyveres harcot a képviseltek érdekeinek érvényesítéséért, az állam - mint legfőbb érdekérvényesítő szervezet - feletti rendelkezési jog megszerzéséért.

1. Minden párt működésének elsődleges célja - legyen az bármilyen érdek mellett szervezett is – a politikai döntési jognak, a legfőbb társadalmi hatalomnak a megszerzése, megtartása és annak részérdekek mentén történő kisajátítása.
   Ez a hatalom biztosíthatja ugyanis - a társadalmi erőforrások működési feltételeinek alakításán keresztül - a képviselt érdekek és értékrendek érvényesülését a társadalmi viszonyok és folyamatok egészére vonatkozóan. Az olyan érdekérvényesítő szervezet, amelyik létrejöttével és működésével nem ennek a hatalomnak a megszerzését és megtartását jelöli meg céljaként az nem nevezhető pártnak.
   A hatalmat birtokló párt tevékenységét minden esetben - az eszmei és politikai kinyilatkoztatásoktól teljesen függetlenül - azon erőforrás-csoportok tulajdonosainak érdekei vezérlik, mely csoportok a párt létezését, a hatalom megszerzését és megtartását biztosítani képesek. A múlt és a jelen politikai folyamatait szemlélve jól látható, hogy a pártok, mint eredendően részérdekek megjelenítői a programjaikat csak más pártok programjainak ellenében, a más pártok által képviselt - vagy pártok létrehozására és fenntartására képtelen - érdekcsoportok érdekeinek sérülésével tudják, és akarják megvalósítani.
   Az érdekeiket párt, vagy pártok létrehozásával és működtetésével megjeleníteni képtelen érdekcsoportok a politikától, mint döntési folyamattól elszigetelődnek. Ezeknek az érdekcsoportoknak a tagjai az állammal - valójában a politikai döntéshozók által kedvezményezett érdekcsoportok tagjaival szemben is - egy alávetett helyzetbe, a kiszolgáltatottság állapotába kerülnek.
   Ez a kényszerű alávetettség és kiszolgáltatottság - mely állapot a demokrácia alapvető elveivel szembeni, teljességgel ellentétes helyzet - a ma létező demokráciák mindegyikére jellemző, függetlenül attól, hogy a hatalom birtokosai ezt elismerik, vagy sem, és függetlenül attól, hogy ez az alávetettség és kiszolgáltatottság az érintettekben tudatosul, avagy sem.
2. A pártoknak (a részeknek) a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelme, a politikai harc folyamatosan újratermeli a győztesek és vesztesek, a kirekesztettek és alávetettek táborát.
   Így az „eredeti szándéktól” eltérően a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia a társadalmi békétlenség hordozójává vált, s a harcot - mint az egyéni és csoport érdekek érvényesítésének módját - a társadalom elfogadott, mi több intézményesített programjává emelte.
   Ez a harc csúcsosodott ki a múlt század nagy társadalmi katasztrófáiban: a világháborúkban, a nyílt diktatúrák és a helyi háborúk sokaságában, a társadalmi egyenlőtlenségek egyre gyorsuló növekedésében, s a természeti környezet felbecsülhetetlen mértékű pusztulásában.
   A huszadik század történelme sajnálatos módon igazolja Titus Livius megállapítását és jóslatát.
   „A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz a nép számára, mint a háború, az éhínség a dögvész vagy bármely más istencsapás.”
   A gondolkodó ember számára az elmúlt század történéseinek talán van két tanulsága. Az egymás ellen vívott harc, és az anyagi világ alapvető törvényeit figyelmen kívül hagyó társadalmi folyamatok csak az emberi társadalom vereségével, és megsemmisülésével végződhetnek.
   Megválaszolandó kérdés, hogy ez a harc kiiktatható-e a társadalmi kapcsolatokból, „átprogramozható-e” a társadalom oly módon, hogy a harc a közjót szolgáló versennyé szelídüljön.
3. A társadalom alrendszereiként megjelenő pártok a rendszer egészének tekintetében egyértelműen közösség és emberellenes képződményeknek tekinthetők, s mint ilyenek kivétel nélkül magukban hordozzák egy nyílt vagy rejtett diktatúra csíráját.
   Ez a csíra a politikai hatalom birtokában hatalmas lombkoronájú fává terebélyesedhet, ami egyesek számára kellemes árnyékot biztosít, másokat viszont elzár a létezés és fejlődés alapját jelentő napfénytől.
   Általánosan ismert gyakorlat, hogy a pártok vezető szervei - a pártelitet alkotó egyének csoportja - a hatalmi intézmények birtokba vételét követően nem csak választóiktól (a választóknak tett ígéretektől), de magának a pártnak a tagságától is eltávolodik, és egy nehezen, vagy egyáltalán nem kontrollálható független döntési központtá alakul át. A társadalom megújuló válságai, és a hatalomból kirekesztett érdekcsoportokat képviselő úgynevezett ellenzéki pártok ugyancsak részérdekeket érvényesíteni akaró destruktív magatartása - hiszen ezeknek a pártoknak is a hatalom megszerzése az elsődleges célja, és nem a közjót szolgáló megoldások keresése - ennek a független döntési központnak, és a politikai döntéseknek egyre nagyobb centralizálódását, s végül „egy kézbe” kerülését vonja maga után.
   Az így függetlenné, ellenőrizhetetlenné, hiteltelenné (diktatórikussá) és sokak számára elfogadhatatlanná vált döntési központ, és az annak irányításával működő állam a társadalmi közjónak nemhogy a társadalom tagjainak cselekvő részvételével történő megvalósítására, de a közjónak a társadalom jövőképeként történő megfogalmazására sem lehet alkalmas.
4. A jelen és a múlt tapasztalati tényei bizonyítják, hogy a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokráciák intézményesített keretei között a világ legkülönbözőbb térségeiben felhalmozódott lokális problémák  - átmenetileg talán kezelhetők - valójában megoldhatatlanok.
   Mára ezek az intézményesített keretek (a politikai képviselet módja, és a politikai döntési mechanizmusok), váltak az egyes társadalmak, és a globális emberi társadalom fennmaradását és fejlődését biztosítani képes progresszív értékrendek, és egyének érvényesülésének, a társadalmi közjó megvalósításának, végső soron a racionális emberi cselekvésnek a legfőbb korlátjaivá.
5. Demokrácia = hazugság.
   A demokrácia a kényszerű alávetettség, a zsarnokság rendjét hazugságra alapozottan valósítja meg és elsősorban annak eszközeivel tartja fenn.
   Ezt a "hazugságos" rendet, vagy rendszert, a szemérmes rendszer-kritikusok igazságtalannak is szokták nevezni, és eddig legfeljebb odáig jutottak el, hogy javasoltak helyette egy másik „hazugságosat”.
   A demokrácia rejtett diktatúrája, a hazugság rendje akkor vált át nyílt diktatúrába, amikor a hazugság már kevés a hatalmi hierarchia fenntartásához, az érdekérvényesítésből kirekesztettek, az alávetettek és kisemmizettek fékentartására.
   Ma már újra ennek az állapotnak a közelébe kerültünk, vagy talán már nyakig benne is vagyunk.

Utószó

Talán a jobbító szándékú demokraták számára is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti és hatalomgyakorlási rendszer (az úgynevezett „létező demokrácia”) javíthatatlanul közcél- és emberellenes, ezért annak meghaladása az emberi faj túlélése szempontjából elengedhetetlenül szükséges.